A hatvanas-hetvenes évekbeli kelet-európai neoavantgárdról szóló írások általában két dolgot emelnek ki: egyrészt, hogy a nyugati kortárs művészettel egyenértékű művészet jelen volt a szocialista blokk országaiban, másrészt, hogy ez a teljesítmény a művészet szabadságát elnyomó, totalitárius rendszer keretében jött létre, ami bizony nagyfokú emberi, etikai helytállást követelt meg a művészektől. E tétel adja meg az alaphangját a szocialista időszak, nevezetesen a Kádár-korszak művészeti életéről szóló vaskos kötetnek. A művészettörténész szerkesztőtriász (Sasvári Edit, Hornyik Sándor és Turai Hedvig), akik a két háború közti és a második világháború utáni avantgárd kísérletek terén otthonosan mozognak, kidomborítják, hogy a kelet-európai társadalmakban azonban voltak olyan erők, a demokrácia irányában elkötelezett ellenzékiek, gazdasági szakemberek, tudósok, művészek, akik a nyugati, fejlődéspárti orientációban voltak érdekeltek. Ugyanakkor kulturális, szellemi téren a Szovjetuniótól való függés a régió országaiban a szovjetkonform marxizmus helyi erőviszonyokra lebontott modelljeiben jelent meg, többnyire egy szűk hatalmi elit képviseletében. Ennek a két frontnak a szembenézése, újra és újra kialkudott egyensúlya alkotja a kettős beszéd dinamikáját. A kettős orientációnak ez az ellentmondásos jelensége folyamatosan napirenden volt a hatvanas-hetvenes években, és a korszak alapmintájaként különböző mértékben ugyan, de meghatározta a kelet-európai társadalmak életét és kultúráját.